CensorBlog – WordCitizen Censored

Najmányi László
CENZÚRÁZOTT MŰVEK, ELŐADÁSOK ÉS INTERJÚK
20–21. század
(Work In Progress)


Tartalom:

Cenzúrázott 'Művészet és bulldózerek' blogbejegyzés-sorozat, 2011
Cenzurázott ArtBlog, 2009–2011
Cenzúrázott AudioKalauzok, 2005–2011
Cenzúrázott konyhaművészet, 2011–2012
 Cenzúrázott kisajátítóművészet – 2012
Cenzúrázott CensorBlog – 2013
Cenzúrázott videó-művek – 2013
Cenzúrázott cenzúratörténeti előadás – 2013
Cenzúrázott interjúk, 1997–2014


BEVEZETŐ
Ha valami, akkor a cenzúra bizonyosan egyidős az emberiséggel. Az ős-cenzor valószínűleg akkor bukkant fel magányos evolúciónk mára devolúcióba fordult történetében, amikor az első beszélni kezdő majom mellé ugrott egy másik, aki érteni vélte és nem tetszett neki, amit éppen kiegyenesedni kezdő társa ordított, visított, hörgött, vagy motyogott. Foggal, körömmel, puszta kézzel-lábbal, kövekkel, husángokkal igyekezett az ős-korlátozó megakadályozni a számára elfogadhatatlannak tűnő tartalom kimondását. Ha a beszélő majom erősebb, vagy ügyesebb volt mint cenzora, akkor a pusztába kiálthatta igazát. Ha nem, akkor elnémult, vagy igyekezett olyasmit közölni, amit korlátozója szívesen hallgatott. „Szép vagy, jó vagy, bölcs vagy Vérnagyúr!”, illetve: „Szép vagy, okos vagy Vérnagyasszony!” Sok tízezer évvel ezelőtt született barlangrajzokon, sziklafestményeken látszik, hogy valaki, vagy valakik utólag megcenzúrázták őket.

Ősi szobrokon is megfigyelhetők az erőszakos csonkítások nyomai. Elsősorban a nemi szervekre támadtak a szoborpusztító cenzorok. A cenzúrázás aktusa mögött legtöbbször péniszirigység rejlik. Átvitt értelemben: a hatalmi pozícióban ügyködő tehetségtelen irigyli a neki kiszolgáltatott alkotó kifejező erejét. Az elődeikre féltékeny egyiptomi fáraók is gyakran használták a cenzúra eszközét. Lekapartatták a halott vetélytársat dicsőítő hieroglifákat annak sírkamrája falairól, összetörették szobrait. Előfordult, hogy szarkofágjából is kicenzúrázták az illetőt.


E sorok írása idején dolgozom A CENZÚRA TÖRTÉNETE – A CENZOR PSZICHOLÓGIÁJA című, terjedelmes, forrásértékűnek szánt tanulmánykötetem kéziratának korrigálásán, kiegészítésén, végső formába szerkesztésén. Körülbelül fél évszázaddal ezelőtt, a magyarországi bolsevista diktatúra uralkodása idején, személyes érintettségem okán – megcenzúráztak – kezdtem el cenzúrakutatásaimat. Cenzorok és cenzorkák igyekeztek blokkolni utamat, meggátolni terveim megvalósítását, álmaim beteljesülését. 

Munkás, eseményekben, valódi életkalandokban gazdag, számomra egyre meglepőbben hosszú életet éltem, egymástól távoli, lényegi jegyekben különböző helyszíneken, négy kontinens kilenc országában. Mindenütt alkalmam volt saját szellemi bőrömön megtapasztalni a cenzúra hely-specifikus formáit, találkozni az adott szcénákra jellemző cenzortípusokkal. Cenzúráztak bolsevista, kapitalista és vallási alapú diktatúrákban, még a magukat a szabadság védőbástyáinak hirdető állam-formációkban is. Cenzúráztak idegenek, ismerősök és ismeretlenek, ellenségeim és barátaim, még a családom és a szerelmeim is. Cenzúráztak politikai, ideológiai, állambiztonsági, financiális, vallási és erkölcsi szempontok alapján, illetve gyakran különösebb szempontok nélkül, teljesen önkényesen is.


„Aki uralja a múltat, uralja a jövőt; Aki uralja a jelent, uralja a múltat is.”, írta George Orwell (1903–1950) 20. századi látnok 1984 című, beteljesedett próféciájában, eredetileg az oroszországi bolsevik diktatúra horrorja kapcsán, de általános érvénnyel. A cenzorok hol precízen kidolgozott utasítások alapján korlátoznak (l. náci Németország), hol megpróbálják kitalálni feletteseik elvárásait (l. bolsevik Oroszország és Magyarország). Saját félelmeik, butaságuk, prüdériájuk, humortalanságuk, dimenziótlanságuk, gonoszságuk ugyancsak gyakran motiválják döntéseiket. Olyan is akad közöttük, nem kevés, akinek fogalma sincs arról, hogy cenzori munkát végez. A globalizálódott tömegtársadalomban az arcnélküli tömeg kapta meg Isten funkcióját, az ő ítélete dönt a közlések engedélyezése ügyében. Minőségi helyett mennyiségi értékrend uralkodik: ha tömegeknek tetszik valami, akkor értékesnek minősítik, nyilvánosságot kap, ha csak keveseknek, akkor megy a kukába.

Egy civilizáció fejlettségét nem lakóinak vagyona, technológiájának előrehaladottsága, hadseregének ereje, irodalmának, művészetének gazdagsága, kifinomultsága adja, hanem az, ahogy egymással bánnak benne az emberek. Az, hogy mennyire tudják elviselni, tolerálni egymás különbözőségeit: mekkora az intelligenciával párosult, abból következő szabadságfokuk. A cenzúra valamilyen formája, még a legszabadabbnak minősített országokban, gyakorlatilag minden emberi közösségben, még a legkisebbekben (családok, baráti- és párkapcsolatok) is mindmáig működik.

A tiltások gyakran rendetlenségben, kiszámíthatatlanságban megnyilvánuló rendszere az emberi tudat változásokon, folyamatos megújuláson, önfelfedező innovációkon alapuló evolúciójának akadályozója. Működésének a közösség számára legkárosabb eredménye a halott – nem aktuális, nem hiteles, nem érvényes, nem tudáshoz, hanem a tudatlanság fokozásához vezető, kiszámítható, igazi meglepetéseket nem produkáló – kultúra folyamatos újratermelése, ahogy ez a különféle diktatúrák esetében különösen jól megfigyelhető.


A cenzúra gyakorlata következtében az alávetettek többségének pszichéje is módosul: az esetleges konfliktusokat megelőzendő kifejlődik bennük az öncenzúra lelki betegsége. Ugyanakkor, éppen a tiltások miatt az adott, elnyomott közösség magukat az alattvalói szerepben kényelmetlen érző tagjai számára – még a legkegyetlenebb diktatúrákban is ők vannak kisebbségben – a tiltott gyümölcs vonzóbb, ízletesebbnek tűnik, mint a fogyasztásra engedélyezett. Reakciójuk a tiltásokra az élő, fejlődőképes, érvényes, hiteles, aktuális, a közösség tudás-szintjének emelésére képes kultúra létrehozása, ahogy az a bolsevista diktatúra Magyarországán is történt.

Természetesen nem csak a cenzúra ellenében alakulhatnak ki környezetfüggetlen, valóban élő kultúrák, hanem saját utak önkéntes keresése révén is, de az ilyen esetek ritkák (a magyar szellemi életből kicenzúrázott Hamvas Béla akkor is megírta volna műveit, ha engedik publikálni – küldetése volt). Megállapítható tehát a cenzúra működésének alapvető ellentmondásossága: míg a cenzor közvetlen ténykedése akadályozza, lassítja az emberi tudat, szellem evolúcióját, közvetve, a működése ellenében feltétlenül létrejövő új kulturális mozgalmak, irányzatok, iskolák révén elősegíti, akár fel is gyorsíthatja azt. Míg a cenzor a meglévőt védi, az alkotó embert a kíváncsiság hajtja, az ismeretlen érdekli. Mark Twain mondta, hogy az új ötlettel előálló embert bolondnak tartják, amíg az ötlet sikert nem arat.
Rengeteget tanultam a cenzúra története és a cenzori személyiség feltérképezése során végzett kutatásokból. Egyre inkább elvarázsolódtam, ahogy az egyes ősi civilizációk, kultúrák történetét, jelentős, vagy apróbb eseményeit, valamilyen szempontból fontos, vagy csak különös személyiségeinek jellemét, működését tanulmányoztam. Az emberiség összes nagy, ősi civilizációja – India bizonyos mértékben kivételnek számít – alkalmazta a közlés szabadsága korlátozásának valamilyen eszközét, mint ahogy a jelenkor kis- és nagy hatalmasságai sem szívesen tűrnek riválist, vitát, kritikát, ellenvéleményeket. A cenzúra a közlés, információátadás megakadályozása, megszűrése, meghamisítása hatalmi eszközökkel. Működtethetik a hatalom megőrzésének, politikai, vallási, „erkölcsi”, kereskedelmi és ízlésbeli szempontok érvényesítésének szándékai, illetve személyes érdekek, ellenszenvek és megfontolások is. Cenzúrának tartom az önkifejezés valamennyi formájának hatalmi pozícióból történő korlátozását. Legradikálisabb, legszélsőségesebb formája a kivégzés, hiszen az élet, legyen bármilyen rejtett, bármennyire gyáván élt, jelentéktelen, semmit mondó, önmagában is önkifejezés.

A közlés kapujában időtlen idők óta szigorú őrök, a különböző rendű és rangú cenzorok posztolnak, akiknek tudatosult, vagy öntudatlanul végzett feladata a mindenkori korszellem (Zeitgeist) szabad mozgásának korlátozása. A cenzúra az emberi agresszivitás egyik megnyilvánulási formája. Aki az agresszivitás okai iránt érdeklődik, jól teszi, ha elolvassa a nagy pszichiáter, Wilhelm Reich (1897–1957) Die Massenpsychologie des Faschismus (A fasizmus tömegpszichológiája) című munkáját, amelyből megértheti, hogy a cenzor kisebbségi komplexustól és más, kezeletlen fóbiáktól gyötört, szexuálisan kielégítetlen embertípus, amelynek egyedei hatalmi pozícióba jutva azonnal elkezdenek kitiltani, betiltani, kirekeszteni, berekeszteni, egyszóval cenzúrázni.
Amikor ezeket a sorokat írom budapesti albérletemben, körülnézve újra és újra a déja vu, az „ezt már láttam” érzése fog el. Egyetlen rosszul megválasztott szó, lelepleződött kacsintás, rosszkor felhangzó nevetés, kézrázás valamelyik „nemkívánatos elemmel”, vagy ilyen személyről szóló, elismerő szavak, az „ellenség” újságjának, könyvének olvasása nyilvánosan, vagy valami apró félreértés, rosszindulatú pletyka, bármi, azonnali kirekesztést, kiközösítést, kicenzúrázást eredményezhet. Nyíltan, vagy burkoltan újra a régi „aki nincs velünk, az ellenünk van” kiátkozást hallom minden irányból.

Gyakran érzem úgy, mintha Kafka Per-e történetébe csöppentem volna, ki nem mondok vádak a védekezés jogától megfosztott gyanúsítottjaként. Az élet minden szintjére betolakodó politika, rengeteg pénz, kreatív energia, lehetőség elpocsékolásával, a „rendszerváltást” követő évek során elérte, hogy a magyarok ma már jobban gyűlölik egymást, mint bármikor keserves történelmük során. Ahogy a 2006-ban elhunyt világhírű színházművész, író, pedagógus Halász Péter mondta: „A rendszerváltás után az emberek magukra vették a bolsevista cenzorok funkcióját.” Kevesen tolerálnak ellenvéleményeket. A hely szelleme, a ritka erejű gravitáció arra készteti, akiket késztetni tud, hogy az egyedüli, oszthatatlan igazság kizárólagos tulajdonosának gondolják magukat, és kezeljék közönséges bűnözőkként mindazokat, akik más konklúziókra jutottak, mint ők. Ez még a konszolidált Kádár-diktatúrához képest is visszalépés, hiszen akkor már többnyire „csak” bolondokként emlegették azokat, akik mást mertek mondani, gondolni, mint a Párt. Aki bármiféle hatalmi pozícióba emelkedik ma Magyarországon – kurátor, szerkesztő, portás, hogy a politikusokat ne is említsem –, lehetőségei szerint igyekszik cenzúrázni azokat, akiket alá rendelt a balsors. A cenzúra ereje, hatalma nem egyedül a politikai rendszer következménye, hanem az azt hallgatólagosan, vagy tevőlegesen fenntartó emberek tolerancia-szintjének, szabadság-víziójának függvénye is. A cenzúra, mint a hülyeség, pártfüggetlen. 


 Nincs okom kételkedni abban, hogy a cenzúra valamilyen formája a jövőben is mindig működni fog, hiszen a másik akadályozása, korlátozása, elnémításának vágya évszázadok múlva is ugyanolyan erős emberi késztetés lesz, mint az éhség, az élettér védelme, a birtoklási vágy, vagy a szexuális vonzalom. A technikai eszközök, életkörülmények, társadalmi berendezkedések változtak ugyan, amióta őseink kénytelenek voltak lemászni a fáról, kiegyenesedni, szerszámokat készíteni és megszólalni, de az emberi lény, lényegét tekintve változatlan: vad ösztönei vezérelte majom okostelefonnal és slusszkulccsal. Ma ugyan ritkábban veri öklével, kődarabbal, husánggal agyon, ritkábban harapja át vélt, vagy valós riválisa torkát, mint régen, de a megsemmisítés, elhallgattatás, ellehetetlenítés mostani, finomabb eszközei nem kevésbé kegyetlenek és hatásosak, mint az ősidőkben voltak.

 
Ebben a virtuális archívumban az elmúlt fél évszázadban cenzúrázott írásaimat, színdarabjaimat, forgatókönyveimet, betiltott ismeretterjesztő előadásaim vázlatait, és egyéb, a saját megcenzúrázásomra vonatkozó emlékeket, dokumentumokat gyűjtöm össze. A gyűjtemény folyamatosan gyarapodik, egyrészt azért, mert még mindig cenzúráznak, másrészt mert életművem katalogizálása, 1964 óta vezetett naplójegyzeteim feldolgozása (ROCK’N’ROLL MEMOÁR, I–XII.) során rendszeresen bukkanok ideillő adatokra, közzétenni nem engedett, megcsonkított, tönkretett tartalmakra. Amennyiben sikerül kiadót találnom A CENZÚRA TÖRTÉNETE – A CENZOR PSZICHOLÓGIÁJA című összefoglaló munkámra, az itt található anyagok egy részét, a vonatkozó cenzúrázási esetleírásokkal együtt a tanulmánykötet utolsó, SZEMÉLYES TAPASZTALATOK munkacímű fejezetében fogják megtalálni az olvasók.

Last Will & Testament (Részlet): Reményeim szerint halálom után, amikor meg szokott nőni az életükben megcenzúrázott alkotók művei iránti nekrofil kiadói és kurátori érdeklődés, hagyatékom gondozója valamilyen, a cenzúrázott audio- és video műveket tartalmazó adathordozó (DVD; pendrive, Aleph) melléklettel ellátott, nyomtatott, keménykötésű, kellőképpen lábjegyzetelt, tradícionális könyv-formában (és persze az általam oly kedvelt e-book formátumban is) meg tudja majd jelentetni az e folyamatosan bővülő virtuális archívumba általam elhelyezett anyagokat. A kötet borítójaként az oldal tetején lévő, Hamarits Zsolt által 2010-ben készített fotóját ajánlom. Amennyiben időm engedi, el fogom készíteni és a megfelelő, nyomdai minőségű digitális formátumban át fogom adni hagyatékom gondozójának a könyv első- és hátsó borítójának terveit.

Javaslom, hogy a hiánypótló kötetnek összeállítója a WordCitizen Censored címet adja, mivel kódneveim közül a „WordCitizen” az, amellyel életem jelenleg történő utolsó, leltározási, elszámolási, továbbadási periódusában tudok a leginkább azonosulni. 



Tartalom:
 
Contact: 
wordcitizen@gmail.com
Subscribe to: Posts (Atom)